Ma elkezdek blogot írni.
Tele félelemmel.
Ami persze nem új számomra.
A félelem szerves része az életemnek.
Reggel kezdődik, ahogy kinyitom a szemem.
De most nem ezt akarom kifejteni.
A lényeg az, hogy magamon akarok segíteni.
Magam miatt írok.
Megítélhetsz és kritizálhatsz és nevezhetsz bárminek.
Igen, ezektől félek a legjobban.
Fájna nagyon, bevallom.
De muszáj megtennem.
Muszáj megnyitnom egy csatornát, ami a külvilág felé vezet.
Hajlamos vagyok magamba zárkózni.
Ami annyira nem lenne nagy baj, de sajnos végletesen.
S utána nagyon nehéz már a visszaút.
Nem nagyon tudom átgondolni hogyan is szeretnék blogot írni és milyen veszélyeket rejthet ez magában.
Egy ideje már készülök rá.
Inkább az a kérdés, hogy mennyire vállaljam a nyilvánosságot, vagy mit osszak meg magamból?
Valahogy azt gondolom, hogy túlságosan negatív gondolataim vannak, vagy furcsák néha, mások, mint a többi embernek.
Valami erős szégyenérzet volt bennem mindig is. Önmagam egész valója miatt.
Nem tudom megmagyarázni. Pedig biztos van magyarázata.
Szerintem veszélyes terepre értem.
Régen is voltak próbálkozásaim, de amikor visszajelzést kaptam, akkor elvittek az érzések.
Képtelen voltam kezelni őket.
Ilyenkor mindig törlök.
Facebook-on a képeimet, megosztásaimat is szoktam törölni, ha már nem érzem aktuálisnak, vagy hibát találok bennük.
Tudom, hogy nagyrészt más a valóság, mint ami a fejemben van.
Eléggé  el tud csúszni a dolog.
Mivel fizethetek, ha megsért valaki? Esetleg tudtán kívül, talán mert épp félreértem.
Hát a lelki egyensúlyommal.
Ez pedig nagyon fontos. A legdrágább kincs, mert ritkán éreztem, érzem a harmóniát.
Most hirtelen ennyi.
Köszi, hogy olvastál.